2016. augusztus 20. 11:23 - Ben Szitas

Classic - Trainspotting (1996)

Drogok...felemésztik a testet és az elmét...ha rákattantál nincs kiszállás. Ezzel az egy mondattal le lehet írni Danny Boyle 1996-os filmjének, a Trainspottingnak a lényegét. A kábítószerekről, és a narkós életről már számos maradandó alkotás készült - a Félelem és reszketés Las Vegasban a komikusabb, a Rekviem egy álomért a sokkoló és drámai oldaláról közelítette meg a témát, csak hogy a leghíresebbeket említsem. Jelen filmünk méltán odatehető az előbb említett két klasszikus mellé, mivel a Trainspotting maradéktalanul szemlélteti a lecsúszott, függő életmód szinte minden aspektusát. A címet nehéz lenne magyarra lefordítani: leginkább a drogos szlengben használt kifejezés, amely a szer utáni sóvárgást, vágyódást fejezi ki - a film egyébként Irvine Welsh 1993-ban megjelent regényének adaptációja.


A kamera az elején rögtön a főszereplőre, Rentonra (Ewan McGregor) fókuszál, aki egy emlékezetes monológ után kifejti életfilozófiájának lényegét: minek választaná az életet, ha közben a heroint is választhatja? Ezek után fokozatosan süppedünk bele Edinburgh mocskos, dohány, pia, és vizeletszagú narkós közegébe, eközben pedig megismerjük Renton cimboráit is: Spud (Ewen Bremner), Sick Boy (Jonny Lee Miller), Tommy (Kevin McKidd), és Begbie (Robert Carlyle) egyaránt kisiklott életű csavargók, akik bár nem mind heroinisták, mindegyiküknek van valamilyen szenvedélybetegsége, amely a markában tartja őket. A történet rögtön azzal indít, hogy Renton megelégeli ezt a züllött életformát, és kitalálja, hogy lejön a szerről, amely elhatározás persze nevetségesen rövid ideig tart.


A film során a szereplők szembesítik a nézőt a kábítószer-használat eltérő jelenségeivel - a legszánalmasabb karakter, a totálisan elszállt agyú Spud megbukik az állásinterjún, az alkoholista, agresszív állat Begbie úton-útfélen összeverekszik mindenkivel, az eleinte bizonytalan és meglepően tiszta életű Tommy pedig magánéleti válsága, és persze kíváncsisága miatt rácsúszik a heroinra, miközben egy HIV-fertőzést is összeszed. Nem igazi barátokról van szó, mivel bármelyik lelkiismeret-furdalás nélkül átverné, vagy meglopná a másikat - csupán a közösen folytatott illegális tevékenység tartja össze őket.


Mivel egyértelműen Ewan McGregor karaktere a főszereplő, ezért ő kapja a legtöbb figyelmet is: az általa alakított fiatal skót srác miután megjárja a függőség legmélyebb és legvisszataszítóbb bugyrait, majd miután borzalmas fájdalmakat és kényszerképzeteket követően megtisztul, új életet próbál kezdeni Londonban - régi barátai azonban hamarosan visszarántják korábbi életébe, ezzel mindent elrontva. Itt nyer igazolást a bevezető mondatom, ugyanis Boyle filmje kiválóan érzékelteti, hogyha egyszer narkós társaságba keveredtél, onnan nincs, vagy csak szörnyű nehézségek árán érhető el a kiút. Renton szüleinek semmi beleszólásuk a fiú tevékenységébe, és bár tisztában vannak gyermekük addikciós hajlamaival, a szobafogságon kívül nem sokat tesznek ellene. Renton élete egy folyamatos küzdelem saját démonjai ellen, ehhez mérten a fiú nagyon komoly morális döntéshelyzetek elé kerül a film során: Átverje anyját, apját, és az úgynevezett "barátait"? Váljon bűnözővé pusztán a drog miatt? Belője azt az utolsó adagot?


Ezekhez a kérdésekhez rendszerint olyan erős jelenetek társulnak, amelyeket ha megnézünk, valószínűleg örökre beégnek az emlékezetünkbe - nem tudok anélkül értékelni egy Danny Boyle-filmet, hogy ne tennék említést a zseniális vizuális megvalósításokról. Renton hallucinációi, a drogfogyasztás rituáléja, a junkie-k lepusztult, nyomasztó lakásai, az anyagos zenét játszó éjszakai szórakozóhelyek mesteri módon alkotják meg a Trainspotting sajátos hangulatát. A 18+-os besorolás ebben az esetben valóban indokolt, ugyanis a filmben el van helyezve egy-két olyan erősen gyomorforgató képsor, amely legalább egy pár percig garantáltan a hatása alá gyűri a nézőt.


Mégjobban erősíti a film hatását a kiváló vágás, illetve a szintén nagyszerűen összeválogatott zenei betét. Iggy Pop amellett, hogy dalszerzőként is képviselteti magát, többször említésre kerül a filmben, de Lou Reed, vagy a Blur (amely '96-ban az egyik legnépszerűbb brit banda volt éppen) zenéi is alaposan hozzátesznek a produkció értékéhez. A színészi játék szintén a helyén van, az ekkor még feltörekvő színész Ewan McGregor jól alakít, Robert Carlyle azt a kiszámíthatatlan őrültet játssza, akit később is többször láthattunk tőle, illetve kiemelném még Ewen Bremmert, aki nagyszerűen formálja meg a mindig a következő adagjáért remegő narkóst.


Gondolom a fentebb leírtak után már mindenki leszűrte, hogy nem egy könnyen fogyasztható alkotásról van szó. A Trainspotting egy rendkívül lehangoló és elkeserítő film, ugyanakkor egy valódi mestermunka, nehéz benne olyan pontot találni, amellyel kötekedni lehetne. Nem szeretem túlzott mértékben szórni a maximum pontos értékeléseket, de erre csak 10/10-et tudok adni.

IMDB: 8,2/10

Metascore: 83/100

Rotten Tomatoes: 90%

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://thechiller.blog.hu/api/trackback/id/tr7410595968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.