2017. január 12. 11:50 - Ben Szitas

Aktuál - Kaliforniai álom (2016)

Szerintem a filmművészet lényege, hogy a moziban ülve a néző úgy érezze, másfél-két órára részese lehet egy olyan világnak, amelybe élete során addig nem nyert betekintést, és talán soha nem is fog. A minőségi film képes arra, hogy bevonjon abba a közegbe, amelyben a cselekménye játszódik, elfeledteti veled a munkahelyi teendőket, az otthoni vitákat, vagy éppen azt, hogy jövő héten vizsgázol, majd miután feltűnik a "The End" felirat úgy érzed, hogy a szereplőket alakító színészeket legszívesebben a való életben is megismernéd. Nincs egyértelmű definíció arra, hogy egy film meddig blockbuster, és honnantól számít filmművészeti alkotásnak, ám én ez alapján teszek köztük különbséget: míg a blockbuster célja a szórakoztatás, addig a művészfilm célja az értékközvetítés a szórakoztatáson keresztül. Onnan tudhatod, hogy művészfilmre váltottál jegyet, hogy miután vége a filmnek megvan az az érzésed, hogy az utóbbi órákban kaptál valami adalékot az életedhez, amitől talán átmenetileg még a hangulatod is megváltozott - akár pozitív, akár negatív irányba is történhet ez a változás, lényeg, hogy te lettél tőle több, és nem a pénztárcád tartalma lett kevesebb. Megnyugtató, hogy a film iparosodása ellenére Hollywood még mindig az ilyen alkotásokat díjazza - nekem a legutóbbi ilyen jellegű filmélményem az Érkezés volt, most pedig jött a Kaliforniai álom...


A Los Angeles-ben játszódó musical két fiatal tehetség életét követi végig kb. egy éven keresztül. Mia (Emma Stone) színészi ambíciókkal költözött az Angyalok Városába, hogy megvalósítsa álmát, és hollywood-i filmcsillag legyen belőle - Sebastian (Ryan Gosling) pedig jazz-zongoristaként próbál befutni egy olyan műfajban, amelyet napjainkban legfeljebb csak háttérzeneként hallgatnak. Az egyikük meghallgatásról meghallgatásra jár csak azért, hogy egy telefoncsörgés, vagy egy ajtón bekopogtató producer megszakítsa előadását - a másik minimális fizetségért játszik karácsonyi dalokat és retro-slágereket, mivel a jazz-re már senki sem kíváncsi. Nem lövök le nagy poént azzal, hogy Mia és Sebastian között szerelmi szál bontakozik ki, ami lényegében a történet gerincét képezi, aggodalomra azonban semmi ok: annak ellenére hogy romantikus musical-ről van szó, a Kaliforniai álom jóval többet nyújt egy cukormázas, zenés-táncos matinénál.


Fura egy rendező ez a Damien Chazelle: rendkívül fiatalon (idén 32 éves) olyan ősrégi témák feldolgozásával ért el komoly sikereket, amelyek első ránézésre eléggé nehézkesen illeszkednek a 2010-es évek felhozatalába. A két évvel ezelőtti Whiplash a kihalófélben lévő jazz-zene előtt tisztelgett (amellett, hogy egy iszonyú erős dráma volt), a Kaliforniai álom pedig a romantikus musical-t hozza vissza a mozikba - egy olyan műfajt, amelynek aranykorában Chazelle még valószínűleg gondolatban sem létezett. Hihetetlenül tehetséges rendezőről van szó, aki az általa feldolgozott műfaj jól bejáratott sablonjai mellett képes valami újat is hozzátenni a témához, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az '50-es évek kedvelt moziélményét átköltöztette napjainkba. Ennek óhatatlan velejárója, hogy a Kaliforniai álom néhol túlságosan kiszámítható, sőt, az elején kifejezetten mézes-mázos, azonban a film mégis működik. Itt nem egy lejáratott szerelmi sztoriról van szó, hanem egy elgondolkodtató, gyönyörű alkotásról, mely a könnyed és napsütéses álmodozás mellett a keserű valóság esszenciáját is magába foglalja.


A produkció első felét széles mosollyal az arcomon néztem végig, egész egyszerűen azért, mert ilyen jó hangulatú mozifilmre régen ültem már be. Az autópályán játszódó nyitójelenet valóban kissé bárgyúra sikeredett, ám a hangulat már ott is átjött, amikor pedig Gosling és Stone színre lépnek, a film még egy szintet ugrik felfelé. A Kaliforniai álom gyakorlatilag egy kétszereplős alkotás, a két főszereplő karaktere körül az összes többi színész csak statisztál, ez pedig így van jól, ugyanis így bőven van időnk megismerni Mia-t és Sebastian-t, és talán csak a legkőszívűbb nézők nem fogják őket megkedvelni a végére. Egyikük sem él a jelenben, mindketten a fejükben élő ideálokat üldözik, és előfordul, hogy nem veszik figyelembe a valóság adta korlátokat - ez ad a szerepeikhez egyfajta "elesettséget", amely még szimpatikusabbá teszi őket a néző szemében. A történetvezetés során Chazelle az évszakok szimbolikáját használja, a bevezetés után pedig a film első fele a tavaszt és a nyarat foglalja magába: Sebastian és Mia fokozatosan egymásra találnak, majd egymásba szeretnek, és egy mesébe illő románc bontakozik ki kettejük között. Az első egy óra tele van pozitív, életvidám jelenettel, amelyeket fantasztikusan jól megkomponált zenei betétek festenek alá - néha úgy éreztem, legszívesebben én is ott táncolnék a szereplőkkel. A humor, a romantika ábrázolása, és a hangulat tökéletesen stimmel, ezen szakasz tetőpontja egyértelműen a John Legend közreműködésével elkészített koncertjelenet kb. a játékidő felénél.


Aztán beköszönt az ősz, és jönnek a problémák is. Kiderül, hogy a két fiatal kapcsolata mégsem annyira felhőtlen, és mivel eltérő álmokat üldöznek elkerülhetetlen, hogy útjaik hamarosan szétváljanak - a kudarcok egyre fájóbbak, és már-már úgy néz ki, hogy kevesek lesznek a nagy kaliforniai álom megvalósításához. A film nem fél a realitástól, és fokozottan lehozza a nézőt arról az érzelmi magaslatról, amelyre az első órában felrepítette: napjaink romantikája már nem olyan mint 60 évvel ezelőtt, itt már nem csókkal végződik a produkció, hanem annál valami sokkal mélyebb, és sokatmondóbb jelenettel. A zárás zseniális, nem utolsó sorban azért, mert egy olyan gyönyörű montázzsal ér véget az alkotás, amely utána még hosszú ideig pergett lelki szemeim előtt: amit az utolsó percekben látunk, az mozgóképes költészet. Ezen a ponton tér el a film a műfaja korábbi darabjaitól, ugyanis Chazelle kész elkülöníteni egymástól az álmot és valóságot, nem akar tökéletes happy-endet gyártani a sztori végére.


A zenei betétekről már korábban szót ejtettem, a Kaliforniai álom albumát simán megvenném otthonra, hiszen musical-szempontból kifogástalan a produkció. Az esztétikai megoldások egész egyszerűen szemkápráztatóak, az operatőri munka, a látvány, a díszlettervezés, a tánckoreográfiák első osztályúak, itt csupán annyi problémám volt, hogy csak és kizárólag az elején némely megoldást egy picit giccsnek éreztem. Teljesen felesleges ecsetelnem azt, hogy Ryan Gosling és Emma Stone mennyire fantasztikusan szerepelnek együtt a vásznon - ha jobban meggondolom, én más színészekkel el sem tudnám képzelni ezt a produkciót. Előbbi véleményem szerint jelen korunk egyik legjobb férfi filmszínésze, tavalyi teljesítménye pedig különösen rendhagyó, ugyanis már a Rendes fickók is az év egyik legjobb filmje volt (Gosling pedig abban is kiválóan szerepelt), itt meg ha nem is kifejezetten jobb, de minimum ugyanolyan színvonalú alakítást láthatunk tőle. Emma Stone pedig röviden összefoglalva eddigi karrierje legemlékezetesebb performanszát tette le az asztalra: őszintén szólva, egész egyszerűen jó érzés volt ezt a két tehetséges színészt figyelni a filmvásznon. A Kaliforniai álom egy igazi intellektuális filmélmény, rendhagyó, nem mindennapi alkotás, amelyre nem is olyan régen csak úgy hullottak Golden Globe-díjak (rekordot döntött a film, ugyanis egyszerre 7 Globe-ot még egy korábbi alkotás sem tudott kiérdemelni). Valódi felüdülés volt számomra ez a produkció így január közepén, az pedig nem is lehet kétséges, hogy bő egy hónap múlva szorítani fogok neki - szerintem nem meglepő, hogy minden felesleges kötekedés nélkül 10/10-et adok rá.

IMDb: 8.8/10

Metacritic: 93/100

Rotten Tomatoes: 93%

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://thechiller.blog.hu/api/trackback/id/tr3712120231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Urancityhero 2017.01.13. 09:55:08

Bennem az égvilágon semmilyen érzelmet nem váltott ki ez a film, pedig minden elvárás nélkül ültem be a moziba. A Whiplash egy borzasztóan jó film volt, ez pedig egy borzasztóan nagy átverés, amelyben a jazz volt a főszereplő, a két szereplő pedig statisztált hozzá.

Emma Stone egy nagyon szép lány, aki még színésznő is, vitte a prímet.

Nagyon szomorú, hogy a híg fos tengerében erre a filmre, mint megváltóra tekintenek, pedig nagyon messze van attól. Még szórakoztatónak sem mondanám. Egy óra után feszengve ültem a moziban és a barátnőm is. Előttem két csaj instagramot nézegetett, mögöttem beszélgettek a másnapi vacsorai ötletekről.

A film üzenete ráadásul az, hogy nem, ne kövesd az álmaidat, maradj a biztos és meleg sza@ban.

Ez a film semmi másra nem jó, mint csajozni, eltölteni 2 órát a meki után úgy, hogy ne kelljen hazamenni a panelbe és semmirekellő trash realityket nézni. Hasonló kategóriában a Moulin Rouge-t ajánlanám, sokkal nagyobb film- és zeneélmény.

Ben Szitas · http://thechiller.blog.hu/ 2017.01.13. 10:13:46

@V Fucktor: SPOILER: Nem értem miért mondod, hogy a film üzenete az, hogy ne kövessük az álmainkat. Igaz, hogy rengeteg buktató után, de a végére mindketten elérték amit akartak, legfeljebb nem pont olyan formában, ahogy eredetileg tervezték. A csaj befutott színésznő lett, Gosling pedig meg tudta nyitni a jazz-klubját, amit mindig is szeretett volna. Az álmaik megvalósítása tehát megtörtént, csupán nem egymás oldalán sikerült nekik.