Véget ért a gálaszezon, ami azt jelenti, hogy tavasztól újra érkezik a hollywood-i folytatás és remake áradat, melynek legújabb résztvevője a Páncélba zárt szellem amerikai változata. Mamoru Oshii 1995-ös eredetije talán a legközismertebb anime, melynek mára már kultikus státusza lett, olyannyira, hogy sokan a cyberpunk műfaj egyik legjelentősebb darabjaként emlegetik - okkal. A '95-ös animéről már korábban kifejtettem a véleményemet, március végétől pedig mindenki megtekintheti, hogy az USA-ban miként állnak hozzá ehhez a témához. A japán animék amerikai feldolgozásai eddig csúfos kudarcot vallottak, így Rupert Sanders filmje előtt az a feladat állt, hogy bebizonyítsa, nyugaton igenis tudnak megfelelő színvonalon adaptálni egy távol-keleti produkciót. Ez részben sikerült neki, mivel az idei Páncélba zárt szellem saját kategóriáján (mármint az anime-adaptációkon) belül az eddigi legjobb film, amely idáig megjelent - a rossz hír azonban az, hogy összességében még mindig távol áll attól, hogy önálló produkcióként jónak lehessen nevezni.

Talán Martin Scorsese és Quentin Tarantino számomra azok a rendezők, akik bármit csinálhatnak, én mindig elmegyek majd megnézni a filmjeiket, műfajtól és hossztól függetlenül. Előbbi különösen nagy múltra tekint vissza, hiszen már a '70-es évek óta van a pályán, és egyike volt azon kevés zseniknek, akik már az első filmjeikkel legendává tudtak válni, és azóta is csak ontják magukból a jobbnál jobb műveket. Scorsese egyszerűen nem tud mellényúlni - akár gengszterfilmet, akár drámát, akár vallásos témájú filmet készít, szinte biztos, hogy arannyá válik a kezében: véleményem szerint eddigi legnagyobb mestermunkája a Taxisofőr, de persze akármelyik másik alkotását is említhetném, mivel példátlan módon szinte az összes produkciójából klasszikus lett. Nagyon úgy fest, hogy legújabb filmje, a Némaság is erre a sorsra jut: nem húzom az időt, kijelentem, hogy a kereszténységet, valamint a vallás és a hit erejét számomra még egyetlen film sem tudta ennyire érzékletesen szemléltetni, s bár való igaz, hogy nem vagyok járatos a témában, még így is meg tudom állapítani, hogy ez a mű igencsak tömör és hatásos módon avat be minket a vallás rejtelmeibe.

Egészen napjainkig tartja magát az a tévhit, hogy a rajzfilm egy gyermekeknek szóló, tulajdonképpen másodrendű filmes műfaj, amely néhol vicceskedve, néhol pedig közhelyes tanulságokat felvonultatva szórakoztatja az egész családot. Japánban azonban (mily meglepő) mindig is teljesen más szemszögből közelítették meg a témát: az ottani képregények, vagyis a mangák irodalmi minőségű műveknek számítanak, míg az ezeket alapul vevő filmek, az animék komoly filmművészeti alkotások, melyek sokszor kifejezetten a felnőtt korosztályt célozzák meg. Tény, hogy a nyugati világban kell egyfajta sajátos ízlés ahhoz, hogy befogadjuk ezeket a filmeket, ám a Páncélba zárt szellem esetében megkerülhetetlen darabról van szó: talán minden idők leghíresebb animéjéről beszélünk, amely egyúttal a cyberpunk műfaj meghatározó alapművévé vált, és többek között olyan filmeknek szolgált inspirációul, mint például az 1999-es Mátrix, és folytatásai.

1996-ban a feltörekvő, fiatal rendező, Danny Boyle minden idők egyik legnagyobb kultuszfilmjét alkotta meg a Trainspotting képében: az Irvine Welsh regénye alapján készült mű járványként söpört végig a brit fiatalok körében, idővel pedig természetesen a világ többi részére is átterjedt. A kult-státusz kivívásának oka felettébb egyszerű: a film laza volt, pörgős és menő, ám amellett, hogy a felszínen egy kifogástalan blockbuster-ként funkcionált, a mélyén mégis egy komoly dráma húzódott meg az emberi kapcsolatokról, a cél nélküli fiatalságról, és természetesen a drogokról. Máig az egyik legsikeresebb brit produkció a Trainspotting, amely amellett hogy nyereséget hozott egy valódi mestermű is lett - nem véletlen, hogy 10/10-re értékeltem az alkotást a blogon. Felesleges lenne firtatni, hogy szükséges volt-e folytatni a négy skót csavargó történetét - az első film már önmagában is koherens egységet alkotott, a folytatás pedig sokáig csak indokolatlan pénzlehúzásnak tűnt. Aztán már egy kis reménykedésre adott okot, mikor kiderült, hogy visszatér Danny Boyle, sőt, hozza magával a komplett régi színésztársulatot is (akik azóta már bőven a 40-es éveiket tapossák) - végül pedig, ha nem is tökéletes, de mindenképp kellemesen jó film lett a T2: Trainspotting.

Nem sokkal ezelőtt ért véget a 89. Oscar-gála, amelyen 2016 legjobb filmjeit díjazták - ugyan nem a tavalyi volt Hollywood legjobb éve, de a végére azért sikerült egy meglehetősen erős mezőnyt összehozniuk. Bár az elején úgy tűnt, hogy minden a papírforma szerint alakul, az este mégis tartogatott néhány meglepetést: a legnagyobb favoritnak kikiáltott Kaliforniai álom a rekordnak számító 14 jelölésének alig felét tudta elvinni (az Akadémia számszerint 6 aranyszobrocskával jutalmazta az alkotást), a legfontosabb kategóriák közül azonban többet is elmulasztott Damien Chazelle filmje. Az est másik kiemelt versenyzője, vagyis a Holdfény 3 szoborral gazdagodott, azonban mindhárom igen nívós elismerésnek számít (a Legjobb férfi mellékszereplő, a Legjobb adaptált forgatókönyv, és a Legjobb film díját is kiérdemelte ez a nagyszerű dráma). A díjátadó ünnepség nem volt mentes a botrányoktól sem - a házigazda Jimmy Kimmel több ízben beszólt Donald Trump amerikai elnöknek, a Legjobb idegen nyelvű film díját elnyerő produkció (Az ügyfél - Irán) rendezője, Aszhar Farhadi a muszlim-ellenes törvények miatt nem jelent meg a gálán, ráadásul még a győztes produkció kihirdetése sem ment zökkenőmentesen: az ünnepség végén tévedésből kb. 2 percig a Kaliforniai álom stábja örülhetett a Legjobb film díjának, amely végül mégis a Holdfénynél landolt. Magyar sikert is köszönthetünk, mivel Deák Kristóf Mindenki c. alkotása egészen váratlanul behúzta a Legjobb rövidfilmnek járó díjat.

A 20. század történelmének egyik legsokkolóbb, és máig az egyik legvitatottabb eseménye volt, mikor 1963. november 22.-én merényletet követtek el John F. Kennedy amerikai elnök ellen Dallasban tett látogatása során. Arról, hogy valójában ki és miért tette ezt, illetve milyen hatalmi megfontolások álltak JFK meggyilkolása mögött mostanáig csak feltevéseink lehetnek, azonban az biztos, hogy az amerikaiak mindmáig össznemzeti tragédiaként tekintenek erre az eseményre - nem véletlen, ugyanis a fiatal és népszerű elnök halála anno alapjaiban rázta meg a közvéleményt, és hosszú ideig rányomta a gyász hangulatát a népre. Pablo Larraín életrajzi filmje egész közelről enged betekintést ezen eseményekbe, és a puskalövéstől a temetési menetig követi végig az elnök halála körüli napokat, méghozzá a megözvegyült First Lady-t, Jackie Kennedy-t a középpontba helyezve.

Bár a nemtől és bőrszíntől független egyenjogúság ma már a nyugati civilizációkban természetes fogalomnak számít, meglepő belegondolni, hogy nem is olyan régen ez még korántsem volt így. Elég csak 50 évet visszarepülni az időben, és máris láthatjuk, hogy a nők és a feketék nap mint nap számos problémával kellett hogy szembesüljenek - nem jutottak hozzá komoly állásokhoz, bizonyos iskolákat nem végezhettek el, sőt, a bőrszín miatt előfordulhatott, hogy még a buszon is külön ülőhelyre kellett ülniük, a fehérektől jól láthatóan elszeparálva. Az már csak plusz adalék a történethez, hogy mindez a világ legliberálisabb országának tartott USA-ban zajlott, a demokrácia, és az "egyenjogúság" államában. De mi van akkor, ha a feketék szegregációja már olyan komoly területeket érint, mint az Amerika és a Szovjetunió között zajló űrverseny? Vajon képesek-e a NASA-nál belátni, hogy érdemes komoly szaktudással rendelkező, színesbőrű nőket alkalmazni a végső győzelem érdekében? Erre ad választ A számolás joga.

Okkal gondolhatnánk, hogy az átlagemberek mindennapjai nem biztosítanak megfelelő filmes alapanyagot, ennek pedig talán az lehet a magyarázata, hogy moziba elsősorban azért járunk, mert átmenetileg ki akarunk zökkenni a mókuskerékből, és rövid ideig valami mást, valami különlegeset akarunk látni, ami elüt a szürke hétköznapoktól. Azonban ha drámáról van szó, akkor súlyozottan érvényesül az a mondás, hogy a legjobb sztorikat az élet írja, és akár egy amerikai középosztálybeli család története is hordozhat magában annyi potenciált, hogy Oscar-esélyes film szülessen belőle. Erről szól A régi város, melyet az eddig főként inkább forgatókönyvíróként tevékenykedő Kenneth Lonergan rendezett - korábbi két filmje kritikailag sikeresnek bizonyult, és ezelőtt már két jelölést is összeszedett az Akadémiától a Számíthatsz rám, és a New York bandái c. filmek forgatókönyvéért.

A gengszterfilm műfaja már hosszú ideje ott van a kedvenc filmes zsánereim között - érdekes megfigyelni, hogy ebben a kategóriában hány remekmű született a filmtörténelem során: a Nagymenők, a Volt egyszer egy Amerika, A sebhelyesarcú és a Keresztapa nem csak nagyszerű alkotások, de hosszú évek óta minden idők legjobb filmjei között is számon tartják őket. Azonban azt is elmondhatjuk, hogy Coppola, Scorsese, De Palma, és (esetleg még) Tarantino annyira kisajátította magának ezt a műfajt, hogy szinte nem is engedett teret a többi rendezőnek maradandót alkotni ezen a téren. Manapság egyetlen olyan gengszterfilm sem készülhet, amelyet valamilyen módon ne hasonlítanánk a fentebb említett nagy mesterművekhez - nem meglepő hát, hogy az egyébként kiváló rendező Ben Affleck sem tudott érdemben hozzászólni ehhez a témához, és csupán egy kellemesen szórakoztató, de nagyon könnyen felejthető filmet tett le az asztalra Az éjszaka törvényével.

Európából nézve Amerika mindig is az ígéret földjének számított: a csillagos-sávos lobogó már hosszú évtizedek óta szabadságot, pénzt, és egyenjogúságot hirdet, nem véletlen hát, hogy még napjainkban is tömegével vándorolnak át az emberek az Újvilágba, főként azért, hogy részesüljenek az előbb felsorolt három dologban. Azonban ha kissé a dolgok mélyére ásunk, rádöbbenünk, hogy az óceán másik oldalán sincs ám kolbászból a kerítés. Ha túljutunk a partvidék felhőkarcolóin, ahol megcsodálhatjuk a virágzó kapitalizmus fantasztikus vívmányait, olyan helyekre tévedhetünk, ahol jogilag ugyan létezik az egyenlőség és szólásszabadság, azonban a gyakorlat már nem ezt mutatja. A feketék szegregációja és a homofóbia valamilyen formában még mindig képviselteti magát a tengerentúlon (elég ha csak a múlt évben történt atrocitásokra gondolunk, amelyek közül néhány még hazánkban is bekerült a hírekbe - pl.: orlandói mészárlás, rendőri túlkapások a feketék ellen stb.). Nagyon nem véletlen tehát, hogy a Holdfény c. film pont most jelent meg, ugyanis az alkotás főszereplője nem más, mint egy szegény sorból jövő, fekete, homoszexuális fiú. A film célja, hogy reflektáljon néhány olyan problémára, amely még napjainkban is jelen van az USA-ban, nem csoda hát, hogy a közelmúlt díjátadóinak egyik főszereplője volt Barry Jenkins alkotása.