Európából nézve Amerika mindig is az ígéret földjének számított: a csillagos-sávos lobogó már hosszú évtizedek óta szabadságot, pénzt, és egyenjogúságot hirdet, nem véletlen hát, hogy még napjainkban is tömegével vándorolnak át az emberek az Újvilágba, főként azért, hogy részesüljenek az előbb felsorolt három dologban. Azonban ha kissé a dolgok mélyére ásunk, rádöbbenünk, hogy az óceán másik oldalán sincs ám kolbászból a kerítés. Ha túljutunk a partvidék felhőkarcolóin, ahol megcsodálhatjuk a virágzó kapitalizmus fantasztikus vívmányait, olyan helyekre tévedhetünk, ahol jogilag ugyan létezik az egyenlőség és szólásszabadság, azonban a gyakorlat már nem ezt mutatja. A feketék szegregációja és a homofóbia valamilyen formában még mindig képviselteti magát a tengerentúlon (elég ha csak a múlt évben történt atrocitásokra gondolunk, amelyek közül néhány még hazánkban is bekerült a hírekbe - pl.: orlandói mészárlás, rendőri túlkapások a feketék ellen stb.). Nagyon nem véletlen tehát, hogy a Holdfény c. film pont most jelent meg, ugyanis az alkotás főszereplője nem más, mint egy szegény sorból jövő, fekete, homoszexuális fiú. A film célja, hogy reflektáljon néhány olyan problémára, amely még napjainkban is jelen van az USA-ban, nem csoda hát, hogy a közelmúlt díjátadóinak egyik főszereplője volt Barry Jenkins alkotása.

A három szakaszra felosztott cselekmény a Floridában felcseperedő Chiron (Alex R. Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes) életét követi végig - az elején még gyermekként, majd kamaszként, végül pedig felnőttként láthatjuk a fiút. Chiron Miami városának egy zömmel feketék által lakott övezetében él, ennél hátrányosabb helyzetből pedig talán nem is indulhatna: az iskolában nem tud beilleszkedni, anyja kábítószerfüggő prostituált, apját pedig (feltehetőleg) nem ismeri. A történet elején megismerkedik egy olyan személlyel, akiben némileg apai mintára lel: ő nem más, mint Juan (Mahershala Ali), aki egyébként a környék egyik drogdílere. Feleségével, Teresa-val (Janelle Monáe) afféle pót-családot nyújtanak Chiron számára, ám a fiú eközben közelebbi kapcsolatba kerül Kevin (Jaden Piner, Jharrel Jerome, André Holland) nevű osztálytársával, amely idővel túlfut a hagyományos barátkozás keretein. Így bontakozik ki előttünk a Holdfény cselekménye, mely rendkívül emberközeli, és őszinte módon mesél el egy olyan történetet, mely helyenként az Isten városát, helyenként a Túl a barátságont, helyenként pedig a Sráckort idézi meg.

A történetet elnézve felmerülhet bennünk, hogy megint itt van egy polkorrekt, hippi propagandafilm, amely igyekszik a szánkba rágni a szokásos demagóg szövegeket - a rendelkezésére álló két óra alatt elmondja, hogy az emberek bőrszíntől, és nemi identitástól függetlenül egyenlőek, majd felgördül a stáblista, és jöhetnek a díjazások (hiszen Hollywood-ban imádják azokat a filmeket, melyek hangot adnak valamely diszkriminált társadalmi rétegnek). A Holdfény azonban nem ilyen: ez a film nem akar ítéletet mondani semmi felett, és még véletlenül sem akar prédikálni nekünk. Nem akar szánakozást, vagy sajnálatot kelteni a nézőben, igazából nem akar meggyőzni semmiről - csupán bemutatja azokat a körülményeket, melyek között számos fekete srác felnő Amerikában, és feltárja az okait annak, hogy ezek közül a fiúk közül sokan miért kerülnek börtönbe, illetve miért ragasztják rájuk a "bűnöző" megnevezést. Kimondja azt a tényt, hogyha rossz környezetbe, rossz emberek közé születtél, akkor onnan csak iszonyú erőfeszítések árán lehet kitörni, és a téged körülvevő személyek már gyermekkorodtól kezdve előrevetítik, hogy felnőttként milyen leszel majd. Bár a Holdfénynek lett egyfajta melegekkel kapcsolatos felhangja, azt sem mondanám, hogy a film mindenáron ezt a témát akarná boncolgatni - sokkal inkább az emberi kötődésről és identitáskeresésről akar elmesélni egy történetet. Ezt is alátámasztja, hogy az egész produkcióban összesen egy darab olyan jelenet van, amelyben a homoszexualitást ábrázolják, ám még az az egyetlen képsor sincsen kényelmetlen módon a nézők arcába nyomva.

Chiron identitáskeresése közben nem könnyű utat jár be. Az egyes szakaszok alcímei nevesítik felnövésének három fontos stádiumát: az első fejezet címe "I, Little", mely egyaránt utal a fiú életkorára, és akkoriban ráragasztott becenevére is. Itt bemutatják nekünk a mű fontosabb szereplőit, illetve a cselekmény közegét is. A tinédzserkori etap az "I, Chiron" alcímet kapta, amely jelzi, hogy a srác ekkorra már elkezdte kiépíteni saját személyiségét, és nem mellesleg homoszexualitására is ekkor döbben rá. Ennek azonban egy traumatikus élmény véget vet, ezért az utolsó fejezet már csak az "I, Black" megnevezést viseli - jelezvén, hogy Chiron felvette a bőrszínéhez kapcsolt sztereotípiákat, és mélyen elnyomta magában valódi énjét. Az egyes szakaszokat egyértelműen el lehet különíteni egymástól (már csak azért is, mert a színészek is folyamatosan cserélődnek), ám történet szempontjából ez a három fejezet tökéletesen illeszkedik, és koherens egészet alkot. Nem írtak bele a történetbe olyan hatásvadász fogásokat, amelyek mindenáron a drámát akarnák fokozni, vagy a nézőt akarnák ledöbbenteni, a cselekmény sokkal inkább szolidabb, lassabb lefolyású, azonban szinte minden képkocka tele van tartalommal.

Barry Jenkins rendezése bámulatos: az egész film egyfajta költemény benyomását kelti, egyetlen momentumról sem éreztem úgy, hogy felesleges volna, vagy ne adna valami plusz adalékanyagot a sztorihoz. Nemcsak minden egyes elhangzó szónak van jelentősége, hanem még a színábrázolás is mögöttes tartalommal bír, érdemes például megfigyelni, hogy a különböző szakaszokban ki milyen színű ruhát visel. A film címe, vagyis a Holdfény (Moonlight) is szimbolikus tartalommal rendelkezik: a film elején az apát pótló Juan szájából hangzik el az a bölcsesség, hogy a Hold fényében úgyis minden ember ugyanolyan színű...az éjszaka, és maga a Hold többszörösen visszatérő szimbólumok a filmben. Ezen felül operatőri munka brilliáns, a zenei aláfestés pedig őszintén megható. Jenkins nem meglepő módon teljesen fekete stábbal dolgozott együtt, a színészek közül pedig mindenki hitelesen alakít - itt külön kiemelném a kisebb szerepekben jelen lévő Mahershala Ali, és Naomie Harris alakításait.

A Holdfény egy rendkívül komplex alkotás, emiatt pedig nem egy könnyedén befogadható mű. Képtelenség lenne egy szuszra leírni azt a rengeteg témát, amit ez a film felvet: a gyermeknevelésről, a prostitúcióról, a kábítószer-használatról, a homoszexualitásról, a szegénységről a családi kötelékek fontosságáról, és az iskolai bántalmazásokról egyaránt szól ez a produkció - igazi műalkotásról van szó, amely többszöri megnézésre mindig új és új rétegeit tárhatja fel. Hazánkban hivatalosan még nem mutatták be Barry Jenkins filmjét, azonban előrelátható, hogy nálunk is rengeteg rasszista és homofób szidalmat fog kapni...nem mondom ugyan, hogy mindenkinek való a film, ám tény, hogy megnézés előtt érdemes félretenni az előítéleteket: a végén én is jobbat kaptam annál, mint amire számítottam. A Holdfény minőségileg egyértelműen ott van az utóbbi évek legjobb mozikba került alkotásai között - mivel nem találtam benne komoly hibát, ezért 9/10-et adnék rá. Ez a film garantáltan ottmarad a memóriánkban.

IMDb: 8.4/10

Metacritic: 99/100

Rotten Tomatoes: 98%