2016.03.20.

Mire képes az ember, ha a saját élete mentéséről van szó? Mekkora áldozatot vagyunk képesek hozni azért, hogy viszontláthassuk szeretteinket? Mit bír ki az emberi szervezet, amikor huzamos időn keresztül mindenfajta táplálékbeviteltől és mozgástól meg kell válnia? Van-e olyan helyzet, ahol teljesen átértelmezzük addigi életünket? Hát ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkozik a 127 óra c. film, mely 2010 végén jelent meg, az addigra már Oscar-díjas Danny Boyle rendezésében, a főszerepben pedig a sokoldalú James Franco-val, akit azelőtt még nem igazán láthattunk ehhez hasonló szerepben.

A 127 óra igaz történeten alapul, Aron Ralston "Between Rock and a Hard Place" c. regényét alapul véve. Ralston szabadidejében, ha lehet, előszeretettel túrázik Utah-állam kanyonait járva, ám ez nála többnyire magányos tevékenység. 2003. áprilisában is nekivágott egy ilyen kirándulásnak, ám előtte nem szólt senkinek, váratlanul pedig belekeveredett a lehető legrosszabb helyzetbe, amelybe ember kerülhet - becsúszott egy sziklahasadékba, egy súlyos kő ráesett a kezére, ezzel beszorítva őt. Ezek után Aron teljesen magára maradt - a közelben nem volt semmilyen lakott település, élelem nem volt nála, csupán egy üveg víz, és mivel senki nem tudott arról, hogy merre indult, ezért senki, még csak keresni sem tudta őt...

Nagy kihívás lehetett megrendezni ezt a filmet, mivel lényegében az egész történet egy helyen játszódik, egy szereplővel, aki öt és fél napon keresztül kellett hogy szenvedjen (erre utal a cím is). Annál meglepőbb, hogy a sztori tökéletesen lett ritmizálva, és a helyhez kötöttség ellenére a film folyamatosan pörög, dinamikus hangulatváltozásokkal együtt. Az első negyed órában átjön Aron Ralston vidám, gondtalan, energikus életstílusa, amint bringájával elindul a pusztaságba, majd útbaigazít néhány eltévedt túrázót - utána megtörténik a baleset, és a film címe is csak ekkor jelenik meg - ezzel mintegy elindítva a visszaszámlálót. Ezek után a laza útifilm stílusból egy pillanat alatt átváltunk kemény túlélődrámába, amely pontosan azokat a kérdéseket feszegeti, amelyeket már a bevezetőben leírtam.

A film során nem "külső szemlélőként" vagyunk jelen, hanem olyan érzésünk támad, hogy mi is ott vagyunk beszorítva a kanyonba. Az elején együtt rémülünk halálra a főszereplővel, együtt nyugszunk meg vele, és szinte együtt törjük vele a fejünket a lehetséges szabadulási módszereket számba véve. Persze az nem teljesen igaz, hogy a film egy helyszínen játszódna - folyamatosan kapjuk majd a flashback jeleneteket, Ralston egy-egy múltbéli eseményét feltárva, amelyekből fokozatosan fény derül az ő valódi személyiségére, és azokra a hibákra, amelyeket egytől egyig megbánt a 127 órás szenvedése során. Aron nem építi újra a teljes jellemét, csak hirtelen, a szorult helyzetében rádöbben mindarra, amit azelőtt rosszul csinált, és ezeket a jellemhibákat javítja ki a sziklával való küzdelme során. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy előbb-utóbb kiszabadul - viszont az a módszer, amivel ezt eléri, az egyik legbrutálisabb amit el lehet képzelni. A film végi szabadulós jelenet az egyik legintenzívebb, amelyet valaha filmen láttam...az biztos, hogy nem könnyen felejti el az ember. Ez egyébként az egész produkcióra teljesül - a nézés közben garantáltan mi is eltöprengünk majd azon, hogy hogyan éltünk eddig, és hasonló helyzetben mi hogyan cselekednénk - a film világa teljesen beszippantja a nézőt, amely a lehető legnagyobb pozitívum.

Danny Boyle jellegzetes, videoklipekre emlékeztető szerkesztési módja nagyon jól áll a filmnek - a gyors vágások, az osztott képernyő, a pörgős zene, a szuperközeli felvételek mind elérik, hogy egy percre se lankadjon a figyelem. Ám mégis, amin az egész produkció állt vagy bukott az James Franco játéka volt - az akkor 32 éves színész kellő komolysággal-kellő lazasággal alakította Aron Ralston-t. Érdekes, hogy bár a legembertelenebb szituációkban halálra rémül, pár perccel később mégis beszúr egy-két poént. Nem az a fajta elveszett ember, aki tétlenül, kétségbeesve várja a megmentését, a film során egyszer sem utal arra, hogy másoktól várná el a segítséget. A rendelkezésre álló eszközökkel (amely lényegében egy kötél, egy lámpa és egy zsebkés) meglepően találékonynak bizonyul, és ennek a talpraesettségnek köszönheti az életét is. Franco nagyszerű alakítása anno Oscar-jelölést ért számára, ám abban az évben Colin Firth elvitte előle a címet.

A film hibái közé tartozik, hogy némely jelenetet túlságosan hollywoodi-nak éreztem. Itt is jelen van néhol a hatásvadászat, amely kicsit ront a film minőségén, és bizonyos részeket nagyon elvisz a giccs irányába. Azonban ezen kívül nem igazán lehet kötekedni a 127 órával - egy kicsit tartottam tőle, hogy túlhúzzák a kínlódós-szenvedős részét a dolognak, ám a 94 perces játékidő pont ideális ehhez a sztorihoz. Számomra Aron Ralston megváltástörténete maradandó filmélmény volt - a végső értékelésem 9/10.

IMDB: 7,6/10

Metascore: 82/100

Rotten Tomatoes: 93%