2016.04.08.

A most következő film úgy híresült el, mint minden idők legjobb sportfilmje, amely nem más, mint Martin Scorsese 1980-as produkciója, a Dühöngő bika. Érdekesség, hogy az akkor már elismert és befutott rendezőnek számító Scorsese a '70-es évek végén nehéz időszakon ment keresztül, és azt fontolgatta, hogy abbahagyja a rendezést, ám a Jake La Motta nevű boxoló életrajzi filmjét még bevállalta. Mondanom sem kell, hogy a film átütő sikert ért el - sokkal inkább kritikai, mint anyagi szempontból, illetve meghozta Robert De Niro számára az első Oscar-díját is.

A főszereplő az olasz származású Jake La Motta, a '40-es évek amerikájának sztárboxolója, akit a ringben csak "Bronxi bika" néven emlegetnek. A történet az ő pályafutását követi végig, amint gyakorlatilag az összes elképzelhető ellenfelét laposra veri, lepaktál a maffiával a világbajnoki-cím megszerzése érdekében, majd mikor a csúcsra ér, az egész karrierje darabjaira hullik...

A sztori igyekszik maximálisan objektív és valósághű maradni (a film története egyébként La Motta saját írású életrajzi regényén alapszik). Amit látunk, az a valóságban is úgy történt, ám ebben az esetben talán nem is maga a cselekmény a legfontosabb, hanem a főszereplő jelleme, és fokozatos alakulása a bemutatott 23 év alatt. Jake La Motta soha nem ismert megállást, az egész élete arról szólt, hogy folyamatosan tör előre, és olyan fényes sikereket ért el, hogy bármelyik élsportoló szívesen cserélt volna vele. Eközben viszont végig csak a dolgok megszerzésére koncentrált, a dolgok megtartására már kevésbé, és bár nagyon tehetséges ökölvívó volt, előbb-utóbb őt is utolérte az öregedés, ahonnan már nem volt tovább felfelé vezető út - és ekkor véghezvitte a sportág egyik legnagyobb lecsúszását.

Mivel a film a boxról szól, a képi világ sokszor nyers és brutális. Scorsese soha nem arról volt híres, hogy stilizálni próbálná az erőszakot és az agressziót, ezért a ringben játszódó jelenetek valódi küzdelmeket mutatnak be vérrel és verítékkel (részben azért forgattak fekete-fehérben, hogy elkerüljék a szigorú életkor-besorolást). A stáb külön gondot fordított arra, hogy a boxjelenetek visszaadják az igazi meccsek hangulatát, az igazi La Motta például tanácsadóként volt jelen a forgatáson.

Nagy előny viszont, hogy nem csak a bunyó van középpontba helyezve. A Dühöngő bika műfaját nehéz lenne egyértelműen meghatározni, mivel egyaránt sportfilm, életrajzi dráma, sőt, még némi gengszterfilmes vonulat is van benne, mivel La Motta az élete alatt többször kapcsolatba került bizonyos maffiózókkal, akik előrébb vitték őt. A film teljesen egyedi, és egy pillanatig sem akarja romantizálni a sport világát, mivel köztudott, hogy sokszor a fizikai teljesítmény mellett a fenyegetés és vesztegetés is hozzátesz bizonyos eredményekhez.

A rendező jól bejáratott színészekkel dolgozott. Joe Pesci és Frank Vincent a tőlük megszokott karaktereket hozzák, Robert De Niro viszont szokás szerint zseniális a főszerepben. Már az is említésre méltó, hogy milyen mértékű testi-átalakuláson ment keresztül a szerep kedvéért - a film végi jelenetkhez kb. 20 kg-ot hízott, a felkészülés érdekében pedig valódi boxmeccsekre is benevezett, amelyekből kettőt meg is nyert. Azt gondolom, hogy az itt látható dühös és féktelen alakításáért jogosan kapta meg az Oscart, bár már a Taxisofőrért is megérdemelte volna.

Jól tette Scorsese, hogy végül mégis bevállalta a Dühöngő bikát, mivel nem csak a karrierje kapott új lendületet tőle, de a '80-as évek egyik legjobb filmjét is letette az asztalra. A filmmel nem lehet kötekedni, mivel olyan precízen van megrendezve és megszerkesztve, az alakítások pedig annyira jók benne, hogy egy rossz szavunk sem lehet. 9/10-et adnék erre a produkcióra.

IMDB: 8,3/10

Metascore: 92/100

Rotten Tomatoes: 97%