Szerintem abban sokan egyetérthetünk, hogy Nicolas Winding Refn jelenleg az egyik legfurább rendező a tengerentúlon. Őszintén szólva nem igazán mélyedtem bele eddig az alkotásaiba, egyedül a Drive c. filmjét láttam korábban, amely ugyan tetszett, ám utólag hallottam, hogy az volt talán a leginkább közönségbarát produkciója. Refn módszereiben hasonlít az olyan veterán rendezőkre, mint Tim Burton, vagy David Lynch: munkáiban nagyon erősen a vizuális megvalósításokra helyezi a hangsúlyt, rendkívüli módon törekszik a kép és a hang esztétikus összeillesztésére, ezáltal filmjei inkább elmennének művészeti alkotásnak, mint az átlagember számára befogadható mozifilmnek. Az idén megjelent Neon démon sem tesz másképp: egy percig sem akar szórakoztatni, csupán elviszi a nézőt egy nyakatekert, hátborzongató utazásra a modellek és divatlapok világába.

Maga a cselekmény teljesen egyszerű, és nem is igazán lényeges: a főszereplő Jesse (Elle Fanning) vidékről érkezik Los Angeles-be, hogy szerencsét próbáljon a modell-szakmában. Úgy tűnik bejön neki ez a lehetőség, szépsége miatt viszonylag hamar felkapaszkodik a ranglétrán, ugyanakkor nagyon korán szembesülnie kell a szakma felszínes és sokszor könyörtelen mivoltával. Kollégái, Gigi (Bella Heathcote) és Sarah (Abbey Lee) folyamatosan irigykednek rá külseje miatt, és féltik tőle saját pozíciójukat - a fotósok és divattervezők leginkább egy tárgyként kezelik - a városban pedig igazán csak két emberre számíthat: az egyik a sminkese, Ruby (Jena Malone) a másik pedig a barátja, Dean (Karl Glusman).

Képi világ szempontjából a Neon démon egyszerűen kifogástalan. Refn olyan aprólékosan tervezte meg az egyes jeleneteket, és az operatőr Natasha Braier olyan kiválóan kezelte a kamerát, hogy szinte minden egyes képkockáról külön elemzést lehetne végezni. A dialógusok a minimumra vannak csökkentve, sokszor fordul elő, hogy a szereplők helyett a képek beszélnek - gyakran fogunk vizuális metaforákkal találkozni, valóban igazi esztétikai élmény megtekinteni ezt a filmet. Érdemes megfigyelni, mekkora kontraszt van a hétköznapi, és a divat-világában játszódó jelenetek között: az előbbinél a történések és a párbeszédek normál tempóban folynak, míg az utóbbinál a képsorok lelassulnak, a szöveg helyét a zene veszi át sokszor, és az egész összhatás egyfajta álomkép benyomását kelti.

A hangvétel és a film mondanivalója szerintem nagyon aktuális. A Neon démon rendkívül nyomasztó és tanulságos módon tárja elénk azt a felszínes életmódot, ami a divatszakmában uralkodik: a külsőn és az életkoron kívül semmilyen más emberi érték nem számít. Szánalmas, amint az anorexiás modellek kövérnek gondolják magukat, és szinte a felismerhetetlenségig plasztikázzák a testüket. Álszent módon hízelegnek a másiknak, miközben valójában irigykednek egymás adottságaira - ebből adódik a film konfliktusa is. Jesse fokozatosan süpped bele ebbe a világba, nem számolva azzal, hogy sikereivel társaiban gyűlöletet kelt, amely csak fokozódni fog a történet folyamán.

Azonban a többi téren a film már gondokkal küzd. Először is: a tempó nem kifejezetten gyors, és akkor még finoman fogalmaztam. Az első egy órában még jól esett egy kicsit belemerülni a Neon démon világába, odafigyelni az apró részletekre és a színészek kimért interakcióira, ám a játékidő második felére már nagyon zavaróvá vált az, hogy nem akarnak előrehaladni az események. Aztán ott van még a befejezés, ami nekem egyáltalán nem tetszett - persze ott is átjött a mondanivaló, de olyan érzésem volt, hogy a produkció eleje és vége nincs összhangban egymással. Eleinte a film egy drámának indult, majd Refn nagyon áttolta a műfajt a horror és a pornográfia irányába, amellyel nem igazán tudtam mit kezdeni. Persze már előre sejtettem, hogy bizarr dolgokat fogok látni, de ennyire bizarr jelenetekre azért mégsem számítottam, ráadásul némelyik képsor szerintem teljesen indokolatlan volt - ilyenkor úgy tűnt nekem, mintha a rendező erőlködne annak érdekében, hogy minél nagyobb döbbenetet váltson ki.

A 18 éves Elle Fanning korrekt a főszerepben, ahogy a többi női alakításra sem lehet igazán panaszkodni. A főszereplő lány tulajdonképpen az egyetlen tiszta, és ártatlan szereplő, akivel valóban szimpatizálni tudunk egészen a legvégéig. Azonban némelyik karakter sztorivonala nem vezet sehová: gondolok itt Keanu Reeves-re (igen, ő is szerepel), aki szerintem teljesen értelmetlenül volt benne a filmben, valamint a másik férfi karakter, azaz Karl Glusman is nagyon haloványan szerepel.

Nem mondanám azt, hogy ez egy rossz film lenne, viszont az is igaz, hogy a megtekintés után nem igazán tudtam hová tenni. Szerintem mindenképpen jó dolog, hogy készülnek ehhez hasonló rendkívüli, és elvont alkotások, de az is igaz, hogy annak ellenére hogy egy művészfilmről van szó, nem lehet elmenni a hibái mellett. Tanulságos és elgondolkodtató a film, bár sokan lesznek, akiknek a gyomra ezt már nem tudja befogadni - 6/10-et adnék rá.

IMDb: 6,9/10

Metacritic: 51/100

Rotten Tomatoes: 51%