A rock n' roll kétségtelenül a 20. század egyik legnagyobb találmánya, amely már sok művészt inspirált valamilyen alkotói tevékenységre. Így lehet ezzel az ír származású rendező, John Carney is, akinek már korábbi filmjei is többnyire a zenével foglalkoztak, azonban a kritikusi visszajelzések alapján az idei, Sing Street c. rendezése lett eddig a legjobb. Ezt a laza, vidám, és hangulatos filmet sokan annyira szerették, hogy kikiáltották 2016. legjobbjának, néhányan pedig egyenesen Oscart követelnek neki. Szerintem ezek a vélemények egy kissé túlzóak, de a Sing Street valóban egy nagyon kellemes produkció, amely kellően komolyan veszi a rockzene jelentőségét.

1985-ben járunk Dublinban, a főszereplőnk pedig Conor (Ferdia Walsh-Peelo), aki a film elején új középiskolába kerül, és megpróbál beilleszkedni az ottani katolikus tanítók által kialakított diktatórikus közegbe. Egy nap a suli előtt meglát egy jó csajt, Raphina-t (Lucy Boynton), akinél úgy akar bevágódni, hogy (elég nagyot kamuzva) azt mondja, épp a rockbandája klipjéhez keres női szereplőt. Ezek után muszáj neki összehoznia egy együttest, és pár helyi srác toborzása után össze is áll a Sing Street nevű formáció. A cselekménynek innentől két vonulata lesz: az egyik Conor és Raphina románcának alakulása, a másik a Sing Street feltörekvése Dublin zenei közegében.

Mivel zenés filmről beszélünk, ezért a hangulatnak óriási jelentősége van. Ezt John Carney teljes mértékben kipipálta, ugyanis a Sing Street atmoszférája egész egyszerűen kiváló lett - tulajdonképpen végignézzük, ahogy pár ír srác megpróbálja ellesni az éppen menő brit és amerikai együttesek stílusát, miközben igyekeznek kialakítani a saját hangzásvilágukat is. Az is átérződik, hogy Dublin egy kissé el van szigetelve a zenei élet központjaitól, mivel a fiúk csak videoklipeken és bakelitlemezeken keresztül jutnak hozzá az általuk kedvelt számokhoz, amelyek a tenger két oldaláról érkeznek be hozzájuk. A soundtrack szintén első osztályú, főként a '80-as évek felkapott bandái szólalnak meg, mint például a Duran Duran, a Spandau Ballet, The Cure, The Clash, a Motörhead és még sorolhatnám. Természetesen van a filmnek önálló zenéje is, amire nem mondom, hogy fantasztikusan jó lett, de mindenképpen helytáll - én például elhittem, hogy pár amatőr zenész srác dalait hallgatom. A Sing Street számok néha kissé nyálasak, néha kissé "utánzás" jellegűek (erős az áthallás a fentebb említett bandákkal), de összességébe véve a karakterek megszerettetik velünk a zenéjüket.

A főszereplő Conor a történet során jelentős fejlődésen megy keresztül. Az iskola lúzeréből fokozatosan egy érett és ambiciózus művésszé válik, ám nem lesz belőle világhírű rocksztár, ezzel növelve a sztori hitelességét. Átlagos srácról van szó, akinek apró sikerei nagyon felértékelődnek a néző szemében, és könnyen azonosulni tudunk vele. Amúgy film elején még fogalma sincs a rock n' roll világáról, ebben segít neki bátyja, a rendszeresen füvező, és enyhe hippi-beütésű Brendan (Jack Reynor - egyébként a személyes kedvencem a filmből), aki megismerteti vele azt az életérzést, amelyet ez a stílus képvisel. Raphina szimpatikus és szerethető női karakter a filmben, ezekhez pedig hozzájön az is, hogy a fiatal színészek egytől egyig jól alakítanak, látszik rajtuk, hogy élvezték a forgatást. Kisebb mellékszerepben, Conor apjaként megjelenik "Kisujj", azaz Aidan Gillen, akinek párját Maria Doyle Kennedy játssza.

A forgatókönyv szintén dicséretet érdemel, a Sing Street nézeti magát, egyszer sem éreztem, hogy lassulna a tempó, vagy a cselekmény érdektelenné válna. Amellett viszont nem lehet elmenni, hogy a jó hangulat, a szórakoztató humor, és a profi alakítások ellenére a sztori nagyon klisés lett, és ez már engem néha zavart. Őszintén szólva reméltem, hogy Carney egy picivel jobban ráfókuszál a drámára, és többet hoz ki Conor és Raphina kapcsolatából egy sablonos tini-románcnál - bár az is érthető, hogy a laza és könnyed hangvételt nem akarta elrontani egy komor befejezéssel. Végezetül: a Sing Street valóban jó film lett. A témája nagyon tetszik, a megvalósítás is jó lett, egyedül a lezárás kiszámíthatósága az, ami egy kissé beárnyékolja az összhatást. A magam részéről 7/10-et adok a filmre, egyszer mindenkinek érdemes megnézni.

IMDb: 8.1/10

Metacritic: 79/100

Rotten Tomatoes: 97%