Egészen napjainkig tartja magát az a tévhit, hogy a rajzfilm egy gyermekeknek szóló, tulajdonképpen másodrendű filmes műfaj, amely néhol vicceskedve, néhol pedig közhelyes tanulságokat felvonultatva szórakoztatja az egész családot. Japánban azonban (mily meglepő) mindig is teljesen más szemszögből közelítették meg a témát: az ottani képregények, vagyis a mangák irodalmi minőségű műveknek számítanak, míg az ezeket alapul vevő filmek, az animék komoly filmművészeti alkotások, melyek sokszor kifejezetten a felnőtt korosztályt célozzák meg. Tény, hogy a nyugati világban kell egyfajta sajátos ízlés ahhoz, hogy befogadjuk ezeket a filmeket, ám a Páncélba zárt szellem esetében megkerülhetetlen darabról van szó: talán minden idők leghíresebb animéjéről beszélünk, amely egyúttal a cyberpunk műfaj meghatározó alapművévé vált, és többek között olyan filmeknek szolgált inspirációul, mint például az 1999-es Mátrix, és folytatásai.

2029-ben járunk, egy erősen nyomasztó jövőben, ahol a technika egyre jobban átveszi az irányítást a mindennapok felett, a gép és az ember közti határvonal pedig szépen lassan kezd elmosódni. A rendfenntartó szervek előszeretettel kezdik alkalmazni a mesterségesen létrehozott cyborg "személyeket", akik halhatatlanok, sebezhetetlenek, és tökéletesen végrehajtják az utasításokat. Főszereplőnk, Motoko Kusanagi is egy ilyen félig ember-félig robot lény, aki szintén cyborg társával, Batou-val ténykedik a 9-es szektor ügynökeként. Történetünk kezdetén elszabadul egy "Bábjátékos" nevű bűnöző, aki (mint kiderül) képes meghackelni az emberek tudatát, ezáltal fontos információkat nyerve tőlük. Kusanagi és Batou a nyomába erednek ennek a cyber-bűnözőnek, azonban később kiderül, hogy a Bábjátékos szeretne függetlenedni a társadalmat uraló emberek akaratától, és önálló identitást akar létrehozni...

A Páncélba zárt szellem az élettel, a személyiséggel, és a társadalmi hierarchiával kapcsolatos kérdéseket feszeget, melynek központjában az alsóbbrendűnek tartott, kihasznált és elnyomott cyborgok, valamint a felettük basáskodó, önmagukat Istennek kikiáltó emberek állnak. A cím rendkívül találó: főhősünk, Kusanagi szervezetét gépi berendezések szövik át, sebezhetetlen páncélt formálva, azonban mégis képes a gondolkodásra, önálló cselekvésre, és (talán) még az érzelmekre is. Két dolog azonban egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül megkülönbözteti őt az emberektől: nem képes szaporodni, és nem képes meghalni. Felvetődik a kérdés, hogy meddig számít valaki gépnek, és honnantól embernek? Vajon ha az emberi szerveket mesterséges beültetésekkel helyettesítjük, akkor az ily módon létrehozott szerkezet alsóbbrendűnek számít-e a természetes úton fogant személyeknél? A Ghost in the Shell nem ad egyértelmű válaszokat, azonban nagyon érdekes témákat vet fel, amelyekről akár órákon keresztül lehetne vitatkozni, sőt, lehetséges, hogy pár évtizeden belül nagyonis fontos problémák lesznek (gondoljunk csak a rohamléptekben fejlődő robotikára, mely hamarosan lehetővé teszi, hogy bizonyos emberi szakmákat gépek lássanak majd el).

A film során Kusanagi lassan elkezdi feszegetni a saját határait, és egyre inkább kíváncsi lesz arra, hogy milyen teljes értékű embernek lenni. Egy jelenet során alámerül az óceán mélyére, mivel lent, a hideg és sötét vízben elkezd félelmet és izgatottságot érezni, amelyek kétségtelenül az emberhez köthető érzések. A főgonoszként funkcionáló Bábjátékos ennél sokkal tovább merészkedik, mivel egyenesen szembe fordul a törvénnyel, és forradalmi eszméket kezd közvetíteni, amelyek a gépek egyenjogúságát és függetlenségét hirdetik. Sajnos talán a film legnagyobb hiányossága, hogy a végére nem jutunk valós konklúzióra: a 80 perces játékidő csupán a témafelvetésre elegendő, azonban a gyengébbre sikeredett befejezés azt segíti elő, hogy mindenki magától zárja le a Páncélba zárt szellem által felvázolt gondolatmenetet. Őszintén bevallom, hogy nem igazán vagyok járatos az animék körében, ám azt tudom, hogy a Ghost in the Shell számos folytatást kapott '95 óta - lehetséges, hogy a további részek jobban kibontják ezt a felettébb érdekes problémakört.

Mamoru Oshii rendezése egy teljes mértékben filozofikus jellegű alkotás, azonban ehhez több, fantasztikus kiegészítő-elem társul, amelyek valóban a klasszikusok sorába emelik a filmet. Az animációk gyönyörűek, és bár az eredeti változat színei egy kissé kopárak és egyhangúak, azóta már felújították a produkciót Ghost in the Shell 2.0 néven, amely egy kicsit tovább finomított a látványon. Akció is helyet kapott a filmben, ám érezhetően nem ez a hangsúlyos aspektusa az alkotásnak: a lövöldözések és autós üldözések szórakoztató képsorok, ám a Páncélba zárt szellem fő ereje mégsem ebben rejlik. Mindenképpen említést tennék még a zseniális zenéről, és a hozzá kapcsolódó nagyszerűen kivitelezett montázsokról is, melyek valóban nagyon szépek lettek. 

Talán ez az az anime, amely a legnagyobb ismertségre tett szert nyugaton, nem véletlen, hogy egy héten belül érkezik is a Páncélba zárt szellem amerikai változata, Scarlett Johansson főszereplésével. Kétségtelen, hogy a cyberpunk egyik alapkövének számít ez az alkotás, és megérdemli, hogy egy sorban említsük a Szárnyas fejvadásszal, vagy a (részben ezen alapuló) Mátrixal. Erősen szkeptikus vagyok a hollywood-i remake-el kapcsolatban, őszintén szólva nem hinném, hogy Rupert Sanders filmje bármit érdemben hozzá tudna tenni az alapműhöz - a '95-ös animét 9/10 pontra értékelem, csupán a gyengécske lezárás von le az érdemeiből. Azoknak is ajánlanám a Páncélba zárt szellemet, akik furcsállják, vagy esetleg viszolyognak az anime műfajától.

IMDb: 8.0/10

Metacritic: 76/100

Rotten Tomatoes: 95%