Már hosszú ideje nem volt szó sorozatról a blogon (részben azért, mert ez idő alatt is pótoltam a lemaradásaimat ilyen téren, és több szériába is belekezdtem), most viszont egy kicsit foglalkoznék a Maffiózók, vagy eredeti címén a The Sopranos c. HBO műsorral. 1999 és 2007 között hat szezonon át futott ez a sorozat, és azt feltétlen tudni kell róla, hogy ez volt talán a csatorna első, mai szemmel is komolynak és nagyszabásúnak nevezhető vállalkozása ilyen téren. Sokan úgy gondolják, hogy a The Sopranos sikere adta meg a kezdőlökést, és ennek köszönhetően kezdtek el később olyan szériák futni a HBO-n, mint például Az elit alakulat, a Drót, vagy (az immár a 2010-es évek kulturális hagyatékának számító) Trónok harca.

Ahogy azt az eredeti cím is sugallja, a történet a New Jersey-ben élő Soprano család mindennapjairól kíván szólni. Ezek alapján egy szappanopera is eszünkbe juthatna, ám ezt a famíliát az különbözteti meg egy átlag-amerikai családtól, hogy az apa, Tony Soprano (James Gandolfini) aktívan részt vesz a szervezett bűnözésben, ráadásul a Jersey-béli olasz maffia kiemelkedő tagja. Az évadok során szépen kirajzolódik előttünk az alvilág szövevényes hálózata, megismerkedünk olyan kőkemény és véreskezű gengszterekkel, mint Paulie Gualtieri (Tony Sirico), Junior Soprano (Dominic Chianese), vagy Christopher Moltisanti (Michael Imperioli), és szemtanúi leszünk számos mocskos bűnténynek, amelyet a nagyobb jó érdekében ezek a fickók elkövetnek. Soprano-ék élete azonban nem csak a szerencsejátékról, prostitúcióról, és kábítószer-csempészetről szól, ugyanis Tony-nak egyaránt kell vezérként és szülőként is helytállnia: lánya, Meadow (Jamie-Lynn Sigler) és fia, Anthony (Robert Iler) fokozatosan felnőtté válnak a sorozat folyamán, és egyre súlyosabban nehezedik rájuk apjuk árnyéka, míg az anya, Carmela (Edie Falco) igyekszik egyben tartani a családot, és megóvni a gyerekeket a bűnözés jelentette tehertől.

A sorozatok alapvető tulajdonsága, hogy rendkívül magas fokú szabadságot engednek a forgatókönyvíróknak, és lehetővé teszik számos műfaj ötvözését egy cím alatt. A The Sopranos elsősorban egy maffiatörténetként híresült el, amely leginkább a Scorsese-által képviselt irányvonalat követi. Célja a szervezett bűnözés szikár és lehető legrealistább bemutatása: ugyan a felvonultatott karakterek mind kitalált szereplők, de a sorozat megnézése során mégis képet kapunk arról, hogy hogyan is működik a Cosa Nostra napjainkban. A történet (néhány visszatekintő jelenetet leszámítva) teljes egészében a 2000-es évek elején játszódik - tehát ez már nem a gengszterek "hőskora", nincs alkoholtilalom, nincsenek már olyan maffiózók, mint Al Capone vagy Charles Luciano - csak a jelenre fókuszálunk ezúttal, és azt tudjuk meg, hogy a modern társadalomban milyen szerepe van az alvilágnak, és az azt működtető egyéneknek.

Döbbenetes látni, amint az epizódokból kiderül, hogy a politikától kezdve, a sajtón, a magánvállalkozásokon, és a zenei piacon keresztül egészen a filmiparig mindenhol van befolyása a szervezett bűnözésnek, és mindenhol vannak korrupt és lefizethető emberek, akik első szóra bedőlnek a helyi keresztapának. A bűnügyi-vonulat kivitelezése első osztályú lett - már a Nagymenők vagy a Casino is elég magasra tette a lécet ebből a szempontból, ám értelemszerűen (az időkorlát miatt) a Sopranos részletességével még ezek a klasszikusok sem érnek fel. Magából a témaválasztásból is lehet arra következtetni, hogy ez a sorozat sem finomkodik, és szinte minden egyes rész alatt szembesülünk a nyers és kendőzetlen brutalitással, vérrel, gyilkolással, drogokkal, szexualitással és más "erkölcsileg megkérdőjelezhető" cselekedetekkel - az erősen explicit tartalom által azonban teljes mértékben hiteles képet kapunk a maffia felépítéséről és működéséről. Ha valakit mindig is érdekelt a téma, de úgy érezte soha nem tudott róla eleget, és mindig túl messze állt tőle, akkor dokumentumfilmek helyett csak tegye be a Maffiózókat, és garantáltan nem fog csalódni.

A bűnügyi szál mellett azonban belefért egy legalább ugyanannyira hangsúlyos családi dráma megrendezése is. Más híres gengszterfilmek is foglalkoztak azzal a kicsit sem elhanyagolható tényezővel, hogy egy vagy több családtag illegális üzelmei érzelmileg, és mentálisan hogyan hatnak az őt körülvevő személyekre. A fő karakter, azaz Tony Soprano egy nagyon ellenszenves személy, aki akaratlanul is, már csak a puszta jelenlétével folyamatos nyomást gyakorol gyermekeire és feleségére, akik így-úgy szabadulni próbálnak ez alól. Meadow idővel egyetemre megy, és igyekszik minél kevesebbet találkozni apjával (eközben viszont rendesen próbálkozik a fiúkkal és a droggal), míg Anthony Junior azzal szembesül, hogy apja afféle "trónörökösként" tekint rá, miközben ő maga egy teljesen más személyiségű, csendes és érzékeny gyerek, aki soha nem lesz képes részt venni egy maffia tevékenységében. A feleség, azaz Carmela Soprano eléggé erős személyiség, tipikusan az a nő, aki előtt semmit nem lehet titokban tartani: totálisan kiábrándult az életből, és folyamatosan igyekszik feldolgozni azt, hogy hozzáment egy szociopatához. Néha úgy tűnik, mintha ő lenne a családfő, és próbálja a helyes útra terelni két gyermekét (még ha ez néha lehetetlennek is tűnik).

Tony Soprano karaktere azonban mégsem írható le teljesen a "szociopata" szóval. Bár munkatársai előtt érzelemmentesnek, rettenhetetlennek, és keménykezűnek mutatja magát, az életstílusa előbb-utóbb az ő lelkén is nyomot hagy, vívódásai, szorongásai és félelmei lesznek, emiatt kénytelen felkeresni egy pszichiátert (mindjárt ezzel a jelenettel indít a sorozat első epizódja). A Dr. Melfi (Lorraine Bracco) által tartott terápiás foglalkozások alatt láthatjuk egyedül Tony valódi arcát, amely sokszor meglepően más, mint amilyennek zárt ajtókon kívül mutatkozott. A pszichológiai dráma elhelyezése miatt rengeteget fogunk Dr. Melfi rendelőjében járni, és számos álom és flashback-jelenetet fogunk végignézni a szériában. A magánéleti vonulat is megfelelően lett kidolgozva, bár a családon belüli konfliktusok néha lassítják a cselekményt, és picit egy telenovella benyomását keltik.

Itt el is érkeztünk a gyenge pontokhoz (szerencsére nem sok van belőlük). Tulajdonképpen egyetlen igazi negatívumot tudnék megfogalmazni, mégpedig azt, hogy a cselekmény néhol nagyon lassú és vontatott, és ez különösen érződik, ha a Sopranos-t összevetjük egy mai sorozattal. Nem sorolnám a rossz pontok közé, de mindenképpen megemlíteném, hogy a széria nem kifejezetten látványos, az akciók ritkák és visszafogottak, valószínűleg a Maffiózók már nem így nézne ki, ha mondjuk idén indult volna. A színészi játék viszont egy hatalmas elismerést érdemel. James Gandolfini szerepel a legtöbbet, és egyértelműen az ő alakítása a legkiemelkedőbb, teljesen valósághűen adja elő a maffiavezért (olyannyira, hogy a forgatások alatt az igazi maffia néhány tagja átadta neki elismerését). Gandolfini mellett a legjobb számomra Edie Falco, aki egy erős és kompetens női karaktert formál meg (úgy, hogy közben nem lesz idegesítő), illetve Michael Imperioli és Steven Van Zandt karakterei is kedvenceimmé váltak.

Nem véletlen, hogy a The Sopranos-t a modern televíziózás egyik legkiemelkedőbb alkotásaként tartják számon. Színvonala szerintem egy kissé kopott az eltelt 17 év során, ám ettől függetlenül mindenkinek nagyon ajánlott a megtekintése. Igényes, profi módon megírt és kivitelezett széria, méltán van ott a helye a legjobbak között. 9/10 pontot adnék rá.

IMDb: 9.2/10

Rotten Tomatoes: 97%