Ahogy mindig, most is sikeres idényt tudhat maga mögött a Marvel Stúdió. A májusi Amerika Kapitány: Polgárháború nemcsak pénzügyileg volt nyereséges, de kritikailag is hosszú idő óta a legmagasabban értékelt filmjük volt. A másik (a Fox által birtokolt) vonalon is kaptunk két filmet a Marvel-karaktereivel: a Deadpool hatalmas közönség-kedvenc lett, az X-Men: Apokalipszis pedig egy tisztes-átlagos teljesítménnyel rukkolt elő. Az év végére azonban még jutott egy szuperhősös produkció, méghozzá egy eredet-történet a képregénykiadó egyik "legfurcsább" szereplőjéről, azaz Doctor Strange-ről. Talán nem én vagyok egyedül olyan, akinek tavaly még fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán létezik ez a karakter, és most is teljesen tudatlanul ültem be a moziba, remélve, hogy egy Polgárháborúhoz hasonló minőségű filmet kapok.

Maga a hős először 1963. júliusában jelent meg a Strange Tales 110. számának lapjain. Dr. Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) valódi milliomos sztársebész, akinél azonban a szakértelem és megbízhatóság mellé óriási arrogancia és önteltség társul. Egy bonyolult, de sikeres műtét után közvetlenül autóbaleset éri, melynek következtében olyan súlyos idegi károsodásokat szenved, hogy valószínűleg élete végéig remegő kézzel kell majd továbbélnie, karrierjéről pedig lemondhat emiatt. Ebbe viszont Strange nem hajlandó belenyugodni, és mindent megmozgatva, végső megoldásként Nepálba utazik, hogy megismerje az ottani ősi gyógymódokat - útja során azonban sokkal többet tud meg, mint várta volna.

Ahogy a legtöbb Marvel-film esetében, a rendezői székbe most is egy viszonylag ismeretlen rendező, Scott Derrickson került, akinek az volt a feladata, hogy bemutasson a közönségnek egy olyan hőst, akit ezidáig csak a képregényolvasók szűk köre ismert. Joggal kérdezhetnénk, hogy van-e szüksége új szereplőre a mostmár nagyon sokszínű és szerteágazó Marvel-univerzumnak, azonban Doctor Strange világa eltér az eddig ismert szuperhősökétől. Míg a Vasember vagy Amerika Kapitány sztorijai inkább egy akciófilmre emlékeztetnek, Doctor Strange a fantasy-vonalat viszi bele univerzumába: a mágiával, és a különböző dimenziók közti átjárókkal eddig legfeljebb csak a Thor-filmekben találkozhattunk.

A főszereplő karakter eléggé izgalmas: Doctor Strange azok közé a hősök közé tartozik, akik elsősorban az intelligenciájukra támaszkodnak, és a nyers erejük helyett a tudatukkal veszik fel a küzdelmet ellenfeleikkel. Strange eredendően nem egy szimpatikus szereplő, mivel nárcisztikus hajlamai miatt mindenkit lenéz a környezetében, önmagát mindenhatónak hiszi, és nem fogad el semmilyen tanácsot másoktól. A film során azt nézzük végig, amint ebből az öntelt figurából egy alázatosabb, és bölcsebb karakter válik, miközben a nepáli kolostorban kitanulja a mágia titkait. Benedict Cumberbatch nem véletlenül van ott a jelenlegi A-listás színészek között, mivel ezt a szerepet is nagyon jól hozza, ráadásul illik is hozzá Doctor Strange habitusa (a Sherlock sorozatban is valami hasonlót produkált, amint megformálta a brit detektív-lángelmét). A mellékszereplők között a Rachel McAdams által alakított Christine jelenti a romantikus kötődést a doktor számára, Tilda Swinton pedig az egyetlen olyan szereplő, aki intellektus tekintetében a főhős felett jár - ők azonban érthető módon kevesebb játékidőt kapnak. A szintén nagy színészi tehetséggel megáldott Chiwetel Ejiofor is csak minimális mértékben kapja meg a rivaldafényt, a filmet egyértelműen Cumberbatch viszi a hátán (és ezt nagyon jól teszi). Feltűnt még, hogy nincs egy kompetens főgonosz a filmben - Mads Mikkelsen karaktere nagyon haloványan szerepel, keveset tudunk meg róla, és nekem valahogy nem volt az az érzésem, hogy egyenrangú lenne a korábban látott Marvel-gonoszokkal.

Mivel eredettörténetről van szó, ezért érthető módon sok időt kellett szánni a felvezetésre, és nem ez lett a legpörgősebb Marvel-film ami valaha készült. A sztori ennek ellenére érdekes, és új színt visz a sorozatába, mivel a képregényhősök eddig nem nagyon fordultak meg ősi kolostorok falai közt kódexeket lapozgatva, és varázsigéket mormolva. A cél a karakter kidolgozása volt, valamint hogy Strange-t sikerüljön beavatni az univerzumba: nagyon sok a magyarázó, beszélgetős jelenet, az akciók pedig nem érik el a korábban látott eposzi nagyságokat. Ennek ellenére ilyen téren sem lehet panaszunk, mivel a Doctor Strange egy bitang-látványos film lett, a CGI pedig valami eget rengetően néz ki: a film tetőpontja szerintem egyértelműen az, mikor a különböző dimenziók között ugrálva a szereplőink origami-módjára hajtogatják New York utcáit - a 3D-s vetítésre való jegyváltás itt tényleg ajánlott! Azt viszont mindenképp a hibák közé sorolnám, hogy néhol a történet zavaros, az ok-okozati összefüggések nehezen érthetők, és a Strange által használt mágikus képességek működése sincs teljesen jól feltárva a filmben - bennem legalábbis maradt egy pár kérdés a stáblista lepergése után.

Már megszokhattuk, hogy a Marvel-filmekben a feszült és komoly akciók által keltett izgalmat igyekeznek némi humorral ellensúlyozni. Ennek az alkotásnak is jó poénjai vannak, néhány jelenet, vagy beszólás valóban megmosolyogtatja az embert, azonban sajnos olyan rész is akad, ami már kicsit túllőtt a célon: elsősorban itt arra a jelenetre gondolok, mikor Strange és ellenfelének szellemei a kórház termeiben püfölik egymást. Ezen a ponton a film önmaga paródiájába csapott át, igazán hanyagolhatták volna... Bár a Doctor Strange nem lett a legjobb film a saját sorozatából, és még az idei felhozatalban is akadtak nála profibb alkotások, azért mindenképp egy kellemes kikapcsolódást ígérő darab, és behozott egy újszerűnek ható, izgalmas hőst a többi közé - 7/10 pontot adok a filmre.

IMDb: 8,0/10

Metacritic: 74/100

Rotten Tomatoes: 90%

Lásd még: Top 10 képregényfilm