A Rockstar Games napjainkra az egyik legnagyobb, és teljesen megalapozottan, az egyik legsikeresebb kiadóvá nőtte ki magát. Az ő gondos kezeik alatt keletkezett a Grand Theft Auto nevű videojáték-széria, ám arra is gondolniuk kellett, hogy mivel töltik ki a GTA játékok közötti több éves szüneteket. Erre a legjobb ötletet eszelték ki - több, nagyobb szabású spin-off részt gyártottak, mint például az L.A. Noire és a Max Payne 3. A Red Dead Redemption is ide sorolható, amely 2010 májusában került a boltok polcaira, szigorúan csak Xbox 360 és PlayStation 3 konzolokon. Már a legelső trailer is nagyon felcsigázta az érdeklődést: tágas, hosszan elterülő prérik, száguldó lovak, zakatoló gőzmozdonyok, egysoros beszólásokkal villogó főhős, pisztolypárbajok és cowboycsizmák - elérkeztünk a Vadnyugatra. Az RDR a bevezetőben említett mindkét játékot beelőzte időbeli megjelenésben, így mondhatni ez volt a Rockstar első nagyszabású mellékepizódja. Hogy zseniális lesz, afelől nem volt kétség, sokan örültek is annak, hogy ezúttal a régmúlt időkben kalandozhatunk a modern maffiaháborúk helyett. Az érdeklődést tovább fokozta, hogy az RDR a GTA IV mellett minden idők legdrágább videojátéka volt akkoriban - a fejlesztési költségek kb. 100 millió dollárra becsülhetők. Mi lehet ennél biztatóbb beharangozó?

Szerintem abban sokan egyetérthetünk, hogy Nicolas Winding Refn jelenleg az egyik legfurább rendező a tengerentúlon. Őszintén szólva nem igazán mélyedtem bele eddig az alkotásaiba, egyedül a Drive c. filmjét láttam korábban, amely ugyan tetszett, ám utólag hallottam, hogy az volt talán a leginkább közönségbarát produkciója. Refn módszereiben hasonlít az olyan veterán rendezőkre, mint Tim Burton, vagy David Lynch: munkáiban nagyon erősen a vizuális megvalósításokra helyezi a hangsúlyt, rendkívüli módon törekszik a kép és a hang esztétikus összeillesztésére, ezáltal filmjei inkább elmennének művészeti alkotásnak, mint az átlagember számára befogadható mozifilmnek. Az idén megjelent Neon démon sem tesz másképp: egy percig sem akar szórakoztatni, csupán elviszi a nézőt egy nyakatekert, hátborzongató utazásra a modellek és divatlapok világába.

Érdekes, hogy az Ideglelés, vagy eredeti címén a Blair Witch Project kapcsán nem pusztán a filmre kellett odafigyelni, hanem a megjelenési körülmények is sokat számítottak annak idején. A '90-es évek folyamán a found-footage produkciók még eléggé szokatlannak és újszerűnek hatottak, az ilyen stílusú horrorfilmekre még nem igazán voltak felkészülve a mozinézők. Érthető, hogy mindenki felkapta a fejét, mikor a marketingesek azzal kezdték reklámozni az alkotást, hogy a Blair Witch Project kazettájára valaki véletlen bukkant rá az erdő mélyén, és amit látunk benne, az az első kockától az utolsóig igaz történet...

J.K. Rowling fantasy-eposzát kivétel nélkül mindenki ismeri, aki élt a 2000-es évek folyamán. A Harry Potter mai napig a legnagyobb bevételt hozó könyvsorozat, amely 7 köteten és 8 filmen keresztül megannyi érdekes, gyűlöletes, emlékezetes karaktert vonultatott fel, amelyek között kétség kívül mindenki megtalálja a saját kedvencét. Most a véleményem szerinti 10 legjobb Harry Potter-szereplőt fogom rangsorolni.

A listában nem szerepelnek, de említést érdemelnek: Dobby, Bellatrix Lestrange, Neville Longbottom, Luna Lovegood, Ginny Weasley, Fred/George Weasley, Minerva McGalagony

Vigyázat, SPOILER!

A Rendes fickókat követően kíváncsi lettem Ryan Gosling korábbi munkásságára, és nemrég megnéztem a 2011-es Drive c. filmet. Ismét egy olyan alkotásról van szó, amely esetében a kritikusok és a nézők némileg ellentétben állnak egymással: az utóbbiak közül sokaknak nem tetszett a Drive, mondván unalmas, monoton, és furcsa, míg a kritikusok közül szórták rá a dicséreteket, és a 2010-es évek egyik legjobbjának kiáltották ki. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet - ráadásul ezt utólag sem bántam meg.

Drogok...felemésztik a testet és az elmét...ha rákattantál nincs kiszállás. Ezzel az egy mondattal le lehet írni Danny Boyle 1996-os filmjének, a Trainspottingnak a lényegét. A kábítószerekről, és a narkós életről már számos maradandó alkotás készült - a Félelem és reszketés Las Vegasban a komikusabb, a Rekviem egy álomért a sokkoló és drámai oldaláról közelítette meg a témát, csak hogy a leghíresebbeket említsem. Jelen filmünk méltán odatehető az előbb említett két klasszikus mellé, mivel a Trainspotting maradéktalanul szemlélteti a lecsúszott, függő életmód szinte minden aspektusát. A címet nehéz lenne magyarra lefordítani: leginkább a drogos szlengben használt kifejezés, amely a szer utáni sóvárgást, vágyódást fejezi ki - a film egyébként Irvine Welsh 1993-ban megjelent regényének adaptációja.

A GTA III tipikusan az a játék, amelyet szinte senkinek sem kell bemutatni, ugyanis akkora klasszikusnak számít, hogy szinte nincs is olyan, aki ne játszott volna vele, vagy legalábbis ne hallott volna róla. Talán minden idők egyik legnagyobb jelentőségű videojátékáról van szó, amely szinte egymagában alkotta meg a külső nézetes-sandbox játék fogalmát, azóta pedig viszonyítási pont lett, és például szolgált más, hasonló jellegű játékok számára. Sokan (köztük én is) ezt az epizódot tekintik a GTA-sorozat első részének, hiszen itt már egy komplett arculatváltás történt, és a korábbi felső nézetes, árkád jellegű lövöldözés helyett kaptunk egy komoly gengszter-noirt, szabadsággal, sztorival, és, ami a legfontosabb, immár 3D-s megjelenítéssel.

A rock n' roll életforma együtt jár a lázadással, a most következő zenészek pedig ezt be is bizonyították. Ebben a listában azt a 10 embert gyűjtöttem össze, akik zenéjük mellett magatartásukkal is felhívták magukra a figyelmet - és sokszor kihívták maguk ellen a sorsot is. Bármelyik rockbanda bármelyik tagja felkerülhetett ide, aki elegendő felháborodást keltett a közönségben és a médiában, és sokszor még a saját zenésztársai körében is.

A listában nem szerepelnek, de említést érdemelnek: Elvis Presley, Johnny Cash, Jimi Hendrix, Mick Jagger, Marilyn Manson

Számomra Shane Black legújabb filmje teljesen váratlanul érkezett: nem láttam róla előzeteseket, nem olvastam utána, és őszintén szólva nem is számítottam semmire a produkcióval kapcsolatban - egy egyszerű, nyár-eleji tucatvígjátéknak tűnt, amelyben Russel Crowe és Ryan Gosling két órán keresztül jópofiznak, és közben lepuffantanak néhány embert. Mekkorát tévedtem: a Rendes fickók számomra az év legnagyobb meglepetése volt - nem azon lepődtem meg, hogy a film szórakoztató, hanem azon, hogy összességébe véve mennyire zseniálisan jó alkotás lett.

Végre itt van az augusztus, és vele együtt talán az év egyik legnagyobb érdeklődéssel övezett filmje, a Suicide Squad. A DC Comics pszichopatáinak gálaműsora alaposan felkeltette a képregényrajongók figyelmét, ám felvetett néhány kérdést is. A 2013-ban útjának indított DC-filmes univerzum ugyanis eddig finoman szólva sem muzsikált jól: Zack Snyder először egy katasztrofális Superman eredettörténettel ajándékozott meg bennünket, majd idén márciusban jött az egy fokkal talán jobb, de még mindig zavaros, kapkodó, és széles körben csalódást keltő Batman vs. Superman. A rapszodikus rendezői teljesítményt produkáló Snyder ezúttal azonban csak produceri teendőket látott el, a rendező pedig a vérgőzös és nyers akciófilmeket kedvelő David Ayer lett. Az Öngyilkos osztagra úgy ültem be, hogy itt a nagy lehetőség, hogy a DC Comics szintet lépjen a mozis színtéren - ám ez nem történt meg. Annyira nem, hogy ennél talán még Zack Snyder is jobbat rendezett volna.