Mi történik akkor, ha összekeverik a South Park humorvilágát a Pixar-filmek animációs stílusával, és csinálnak belőle egy egész estés mozifilmet? A válasz a Virsliparti, amely idén márciusban debütált az USA-ban, azonban októberig kellett arra várni, hogy hazánkban is látható legyen. Hamarosan Seth Rogen, és elborult agyú csapatának közös munkája az év egyik legnagyobb slágere lett (legalábbis animációs filmek terén mindenképpen), annak ellenére, hogy tartalma olyan erősen korhatáros, hogy én néha még a 18-as karikát is kevésnek éreztem vele kapcsolatban. A Virsliparti rávilágít arra, hogy amíg mi gyanútlanul, rutin jelleggel vásárolgatunk, a hátunk mögött mekkora élet zajlik a szupermarketek polcai között...

A Star Wars univerzumban bőven találni emlékezetes karaktereket, hiszen páratlan, hogy egy filmes univerzum annyira részletes és gazdag legyen, mint George Lucas messzi-messzi galaxisa. Ebben a listában a 10 (szerintem) legjobb szereplőt válogattam össze a Star Wars világából - elsősorban a filmeket vettem alapul, így a kiterjesztett univerzum (videojátékok, képregények, könyvek stb.) karakterei nem fognak szerepelni. Ezenkívül, bár már útnak indult az új trilógia, Az ébredő Erő szereplői szerintem még nincsenek eléggé "készen", további kidolgozásra várnak, így a tavalyi filmből sem fognak még felkerülni erre a listára.

A listán nem szerepelnek, de említést érdemelnek: Darth Maul, Jango Fett, Mace Windu, Dooku gróf, Grievous, Jabba, Boba Fett, Lando Calrissian

Figyelem, SPOILER!

Nem gondoltam volna, hogy idén egy új-zélandi film is ott lesz az eddigi szezon jobbjai között, ám a Vademberek hajszája megcáfolta ezt az elképzelésemet. Taika Waititi (akinek egy korábbi alkotását 2005-ben Oscarra jelölték a legjobb rövidfilm kategóriában) egy rendkívül jópofa, szellemes, és szórakoztató kaland-vígjátékot tett le az asztalra, amely egy tökéletes másfél órás kikapcsolódás mindenki számára...

A rock n' roll kétségtelenül a 20. század egyik legnagyobb találmánya, amely már sok művészt inspirált valamilyen alkotói tevékenységre. Így lehet ezzel az ír származású rendező, John Carney is, akinek már korábbi filmjei is többnyire a zenével foglalkoztak, azonban a kritikusi visszajelzések alapján az idei, Sing Street c. rendezése lett eddig a legjobb. Ezt a laza, vidám, és hangulatos filmet sokan annyira szerették, hogy kikiáltották 2016. legjobbjának, néhányan pedig egyenesen Oscart követelnek neki. Szerintem ezek a vélemények egy kissé túlzóak, de a Sing Street valóban egy nagyon kellemes produkció, amely kellően komolyan veszi a rockzene jelentőségét.

Megint itt egy olyan film, amiről előzetesen semmit sem tudtam, aztán egyszercsak pár hete berobbant a médiába, és mindenhonnan a reklámjait lehetett hallani. Az előzetesen megtekintett trailerek és TV-spot-ok alapján A lány a vonaton engem nagyon emlékeztetett az Alkonyatot, vagy A szürke ötven árnyalatát megelőző marketinghadjáratokra: adott egy sikerkönyv, amire lecsaptak a producerek, és a nagy bevételek reményében minél előbb filmet csináltak belőle - tök mindegy nekik a minőség, vagy egyáltalán az, hogy milyen alapon szedik el a nézők pénzét, csak profit legyen belőle. Úgy tűnik bevált a tervük: jelen sorok írásakor A lány a vonaton 25 millió dollárnál tart, de sajnos ez nem mentesíti attól, hogy milyen unalmas és félresikerült alkotás lett.

"Gyerekeink majd (...) csodálkozva nézegetik ezeket a fényképeket, és azt gondolják, hogy szüleik gond nélkül élték rendezett, fényképalbumba zárt életüket, reggel felkeltek és büszkén mentek a dolgukra az élet útjának napos felén, és álmukban sem gondolnák, hogy milyen vad őrület és lázadás volt tényleges életünkben, tényleges éjszakánkban, annak poklában és lidérces száguldásainkban, az egész vég és kezdet nélküli ürességben."

Ha meg kellene neveznem, hogy jelenleg melyik a kedvenc könyvem, és melyik regény gyakorolta rám a legnagyobb hatást az utóbbi időben, több mint valószínű, hogy vagy a Zabhegyezőt, vagy az Útont említeném. Mostani írásomban az utóbbival szeretnék bővebben foglalkozni. Kerouac On the Road c. kötetének első, végleges változata 1957. őszén jelent meg nyomtatásban, az eredeti kézirathoz képest jelentős mértékben átszerkesztve - a mű hosszát csökkentették, a műben szereplő személyek valódi neveit átírták, néhány részletet pedig az '50-es évek szigorú erkölcsi normái miatt kicenzúráztak. Nemrég azonban kiadták az eredeti változatot, amelyet fiatal felnőtt éveim egyik legjelentősebb olvasmányaként tartok számon. Most erről az alkotásról szeretnék leírni néhány gondolatot...

Úgy tűnik 2015-16 nem hivatalosan a hollywoodi remake filmek időszakának tekinthető. Még soha nem láttam egyszerre ennyi újrafeldolgozást, újraindítást és folytatást mint az utóbbi időben, ráadásul mostanra a producerek eljutottak arra a pontra, hogy egy remake-t is remakeljenek. Így készült el az idei A hét mesterlövész - az elődjét, azaz az 1960-as filmet nagyon jó alkotásnak találtam, egyébként bővebben itt olvashattok róla. Ráadásul kifejezetten vártam Antoine Fuqua verzióját a sztoriból, bár magam sem tudom megindokolni miért: talán elsősorban azért, mert imádom a westernt, és magával ragadott az előzetesek lendületes és autentikus Vadnyugat-hangulata. Fuqua egyébként korábban is kimondottan érdekes filmeket rendezett, bár azt hozzá kell tenni, hogy kiemelkedő mestermunkát még azért nem láthattunk tőle - ez a kijelentés pedig továbbra is változatlan marad.

Már hosszú ideje nem volt szó sorozatról a blogon (részben azért, mert ez idő alatt is pótoltam a lemaradásaimat ilyen téren, és több szériába is belekezdtem), most viszont egy kicsit foglalkoznék a Maffiózók, vagy eredeti címén a The Sopranos c. HBO műsorral. 1999 és 2007 között hat szezonon át futott ez a sorozat, és azt feltétlen tudni kell róla, hogy ez volt talán a csatorna első, mai szemmel is komolynak és nagyszabásúnak nevezhető vállalkozása ilyen téren. Sokan úgy gondolják, hogy a The Sopranos sikere adta meg a kezdőlökést, és ennek köszönhetően kezdtek el később olyan szériák futni a HBO-n, mint például Az elit alakulat, a Drót, vagy (az immár a 2010-es évek kulturális hagyatékának számító) Trónok harca.

John Sturges mára már ikonikussá váló westernje 1960-as megjelenésével pontosan a saját műfajának aranykorában jött ki, ráadásul a film koncepciója akkoriban nagyon szokatlannak, de ugyanakkor sokat ígérőnek is számított. Valószínűleg mindenki tisztában van azzal, hogy A hét mesterlövész nem Hollywood saját találmánya, hanem Akira Kurosawa hat évvel korábban megjelent alkotásának, A hét szamurájnak az újragondolt, "amerikanizált" változata. Japán ősi, szimbolikus harcosait, a szamurájokat Sturges az USA emblematikus, cowboykalapos pisztolyhőseire cserélte, a kultúraváltás pedig ebben az esetben egyedülállóan jóra sikeredett.

Az immár 86 éves Clint Eastwood azon kevés kiváltságos emberek egyike, akik színészként, és rendezőként is képesek voltak maradandót alkotni Hollywoodban. Nagyon magas színvonalú az öreg filmográfiája, rendezőként olyan alkotások vannak a háta mögött, mint a Millió dolláros bébi, a Levelek Ivo Dzsimáról, a Gran Torino, és már bátran állíthatom, hogy a mostani filmünk, a Sully is beilleszthető ebbe a sorozatba. Eastwood-nak ebben az esetben egy kicsivel több mint 200 másodperc alatt lezajlott eseményről kellett leforgatnia egy egész estés mozit, ám jól vette az akadályt, és az év eddigi egyik legjobbját tette le az asztalra.